2014. június 25., szerda

Hatodik rész

Végre a németérettségit is letudtam, kezdődhet a totális szabadság!=) A mai fejezet a legjobb barátnőm eddigi kedvence volt, neki ugyanis mindig megmutatom az írásaimat publikálás előtt. Remélem, nektek is tetszeni fog.=)


A lány az istenerdő felé vette az útját. Mikor belépett, levette rövid szárú csizmáját, mezítláb sétált a szívfa felé. A fű, az avar, és a föld csiklandozta a talpát. Mélyen beszívta az erdő semmivel össze nem hasonlítható illatát. A meleg vizű tavacskákból áramló gőzöknek köszönhetően egyáltalán nem fázott.
Letérdelt a nagy, fehér varsafa elé. Kezeit imára kulcsolta, lehunyta a szemét, ajkai alig mozogtak, ahogy imádkozott. Hálát adott a biztonságos, zavartalan utazásért, a szívélyes fogadtatásért és Deres vendégszeretetéért. Elmerült az imában.
Thirrin a régi isteneket szerette. A Héttől elfordult gyermekkorában, amikor meghalt az anyja. Azóta kerülte a szentélyeket, inkább az apját követte az istenerdőbe. Lord Darvon Woodley sosem foglalkozott igazán a Héttel. Lánya nevelését nem septa, hanem a dorne-i fegyvermester, Ser Marco és néhány, Égikertből származó, Jégerődben maradt hölgy kísérte végig. Thirrin mindig is inkább az istenerdőben szeretett imádkozni, mint a szentélyben. Szerette az erdő illatát, a fehér szívfát, a csendet és a nyugalmat. Ha felkereste az istenerdőt, megnyugodott a lelke, felszabadult a gondjai alól, amik nyomasztották.
Hirtelen úgy érezte, valaki figyeli. Nem csalódott. Mikor óvatosan felnézett, Havas Jonnal találta szembe magát.
- Meglep, hogy itt találsz? - kérdezte tőle mosolyogva.
- Elnézést, hogy megzavartalak, hölgyem - Jon törökülésben ült a földön, fejét a kezével támasztotta. - Igazság szerint, egy kicsit igen. Ugyan északi vagy, de a legtöbb vendégünk inkább a szentélyt választja.
- A Hét már cserben hagyott egyszer - Thirrin leült a fiú mellé. - De ha nem így lenne, ott is találhattál volna. Anyám égikerti Tyrell volt.
- Igazán? Ez megmagyarázza szépséged. És…
- Tudom, mire gondolsz - a lány nagyot nyelt. - Nyolcéves voltam, mikor meghalt.
- Ó. Sajnálom, hölgyem.
- Hagyd a hölgyemet. De köszönöm - Thirrin keserűen elmosolyodott, miközben Jon szemébe nézett. - Nem tudom, melyik a rosszabb. Ha egyáltalán nem ismered az anyádat, vagy ha korán elveszíted.
Választ sem várva folytatta:
- A szülésbe halt bele. Adni akart apámnak egy fiút is. Sokáig próbálkoztak, mire sikerült. Nagyon boldogok voltunk, mikor kiderült, anyám gyermeket vár. De a húgom korán, halva született. Anyámat pár nappal később vitte el a láz és a bánat. Az utolsó kívánsága az volt, Égikertben helyezzék örök nyugalomra. Akkor beutaztuk apámmal a Hét Királyságot, és jártunk néhány Szabad Városban is. Legalább egy évig nem tértünk vissza Északra. Apám csak így tudta felejteni a bánatát. Ezért tudok ennyi harcmodort. Braavos, Pentos, Égikert,  Királyvár, Kaszter-hegy, Rémvölgy. Mindenhol kaptam valamit. Én így gyászoltam, fegyvert forgatva. És megharagudtam a Hétre. Gyertyák százait gyújtottam az Anyának, hogy a sajátom újból egészséges legyen. Az Idegen mégis elvette tőlem. Bennük bíztam, az ő isteneiben. Nem segítettek rajta. Ezért imádkozom a régi istenekhez.
Mire Thirrin monológja végére ért, kék szeme fénylett, arcán apró könnycsepp gördült végig. Az ajkába harapott, hogy megakadályozza a feltörő sírást.
Jon zavartan nézte a lányt. Nem értette, miért mutatta meg neki a rést erős és kemény páncélján. Fogalma sem volt, mit mondjon erre. Úgy tűnt, Thirrin nem is vár semmit. Kézfejével elmorzsolta a könnyeit, és megrázta a haját.
- Nem tudom, miért mondtam ezt el neked. De köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nem tesz semmit. De te legalább ismerted az anyádat. Én semmit nem tudok róla.
- Az apád sosem említette, ki volt az?
- Soha. Akárki lehetett. És ez a legrosszabb benne. Lehet, hogy egy szajha, de az is, hogy előkelő hölgy… Sosem fogom megtudni.
- Kérdezted egyáltalán?
- Néha. De egyszer sem kaptam választ. Már feladtam a próbálkozást - Jon nem látta értelmét hazudni a lánynak. Valamiért az volt az érzése, úgyis rájönne.
- Akkor biztosan nem fogod megtudni az igazságot - jegyezte meg Thirrin.
- Igazad van… Tudod, néha úgy érzem, talán jobb is így.
- Pontosan mire gondolsz? - kérdezte a lány érdeklődéssel a hangjában.
- Hát… Ha megtudnám az igazat, talán minden, amiben eddig hittem, összetörik. Él bennem… Egy kép róla… Biztosan nagyon szép, különben apám nem fordult volna el Lady Catelyn-től. A haja sötét, de a fénye arany. A szeme nyílt és bátor. Igen, bátor és vakmerő.
Miközben beszélt, a fiú a távolba révedt, mintha egy emléket idézne fel. Hangjából és szürke szemeiből mély szomorúság áradt, de nem ejtett könnyeket. Már beletörődött a sorsába.
Thirrin megsajnálta. Önkéntelenül átkarolta a vállát. Keserű mosolyt váltottak.
- Azt hiszem, van bennünk közös, Havas Jon.
- Most azt kívánom, bár ne lenne.
- Talán az istenek akarták így. Szövetség?
- Barátság - vágta rá Jon gondolkodás nélkül.
- Barátság - egyezett bele Thirrin, és megölelte a fiút.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése