2014. december 26., péntek

Thinking Out Loud

Remélem, mindenkinek úgy telik a karácsonya, ahogy szeretné, nálam szól a karácsonyi Spotify playlist, ég a fahéjas-juharszirupos gyertya, nemrég ittam egy karácsonyi blend kávét és ki sem látszunk itthon a sütiből. A nagy lustálkodásban jutott időm bőven, hogy végre megírjam ezt a reflektáló-lezáró bejegyzést.

Szóval megcsináltam. Befejeztem. Egészen pontosan december 12-én, valamikor délután öt és hat között, de csak tegnap realizáltam igazán, mikor bekészítettem az utolsó fejezetet. Májusban kezdtem el írni, több, mint fél évig dolgoztam rajta, és minden egyes perce megérte. Ezalatt az idő alatt rengeteg gondolat és érzés gyűlt össze bennem, sokat tanultam az írásról és úgy érzem, valamelyest sikerült fejlődnöm is.

A legelején meséltem, hogy én mindig írtam valami kis szösszenetet, de sosem fejeztem be egyet sem. Már rájöttem, mit csináltam rosszul: nem volt tiszta, kiforrott koncepció, cél, előre megadott út, amit végig kell járnom. Amúgy is kicsit nagyon control freak vagyok, mindent megtervezek, a programjaimat hetekkel előre szeretem tudni és rosszul vagyok a spontán elhatározásoktól meg a "majd lesz valami" felkiáltásoktól, és folyamatosan gyártom a teendőlistákat. A fikciók hajlamosak átvenni az irányítást az alkotó fölött, magától csavarodik a történetszál, és bizony előfordul, hogy zsákutca lesz a vége. Ezt szerettem volna elkerülni, ezért még az elején, azt hiszem, talán az ötödik fejezet tájékán fogtam egy papírt, és néhány szavas pontokkal megírtam az egész történet vázlatát. Adtam egy keretet, ami segített az elveszettebb pillanatokban, ugyanakkor út közben módosítottam is rajta. Volt olyan fejezet, amit egy az egyben kihúztam, volt, amit pluszban betoldottam. Az is előfordult, hogy a lecsupaszított tartalom ugyanaz maradt, de teljesen más kontextusba helyeztem a jelenetet. A vázlat abban is segített, hogy rendes irodalmi műre emlékeztető formát kapjon a történet, szerintem van felismerhető expozíció, bonyodalom, tetőpont és megoldás, a főbb szereplőknek pedig nagyjából egyértelmű teleológiájuk meg jellemfejlődésük (ha már ilyen szép dolgokat tanulok az iskolában, használom is őket =D).

Ha már szereplők. A Trónok harcában az a nagyon jó, hogy minden karakter sokrétű és nagyon emberi, emiatt minden néző/olvasó más oldalukat látja, más miatt kedveli vagy épp nem kedveli őket. Ebből egyébként órákon át tartó, érdekes beszélgetéseket és vitákat lehet kihozni, és én mindig a legfurább oldalt képviselem, de vállalom. =D Mikor az alapötlet megszületett, két dolgot tudtam biztosan. Az egyik, hogy happy endet szeretnék, a másik, hogy olyan főszereplő lány/nő kell nekem, aki eddig még nem volt. Aki egy kicsit feminista (már ha lehet ilyet ebben a világban), nagyon tud bánni az emberekkel, nem szorul feltétlenül segítségre, erős, magabiztos és határozott, pontosan ismeri önmagát, de van törékenyebb, nőies oldala is, és ezeket együttesen használva dönti a lába elé a világot. Hogy ne legyen minden ennyire tökéletes, neki is kellett valami háttérsztori, törés, ami olyanná tette, amilyen. És úgy érzem, sikerült. Nem azt mondom, hogy passzírozzuk be Thirrint a Winds of Winterbe még ma, de szerintem elég jól passzol a környezetbe. Thirrin nekem A NŐ, kívül-belül, imádom, és ha legközelebb írok fanfictiont, őt biztosan megtartom.

Mikor elkezdtem írni, egyértelmű volt, hogy az eredeti műhöz hasonlóan építem fel a fejezeteket, tehát egyszerre csak egy karakter gondolatait látjuk, az ő szemszögéből szemléljük az eseményeket. Thirrin-Theon-Arya nyilván POV (point of view, nézőpont-karakternek fordítanám) karakterek lettek, Thirrin mert mégiscsak ő a főszereplő, Arya és Theon mert ők alapból azok, viszont Jont lecseréltem Robbra. Konkrétan nem tudom megmondani, miért, valószínűleg egy kis tudatalatti közreműködés történt, ugyanis az írással párhuzamosan kezdtem Jont megutálni. Első nekifutásra Robb fejébe belemászni iszonyatosan nehéz volt. Ő nekem mindig semleges volt, néha falnak mentem a hülye döntéseitől meg hogy nem képes értelmesen kezelni a konfliktusait az anyukájával, de alapvetően sosem volt vele bajom, viszont nem is szerettem különösebben. Írás közben jöttem rá, hogy ez azért volt így, mert neki nem voltak saját fejezetei. Akármi történt vele, azt mindig más szemszögéből láttam, sosem tudtam, miket gondolt és érzett, miközben meghozta ezt vagy azt a döntést. Szóval vele sokat szenvedtem (a jegyzetfüzetem tele van "What the fuck would you do, Robb Stark?" kezdetű agymenésekkel), de elég jól egymásra hangolódtunk, és a végére meg is szerettem. Mondjuk ezzel már nem sokat érek, de legalább rendeztük a kapcsolatunkat. Vagy mi. Egyébként érdekes, hogy végig Theon fejével volt a legegyszerűbb gondolkodnom, pedig azt hittem, Thirrinnel könnyebb dolgom lesz, hiszen őt én "teremtettem". Valószínűleg azért van így, mert a könyvben is Theon fejezeteit imádtam a legjobban, még akkor is, ha az összes érzelmi hullámvasút és a Sárkányok táncában nem egyszer borultam ki rajtuk.

A folyamat során átestem pár írói válságon, az első egészen pontosan a nyolcadik résznél volt. Egy hónapig írtam! Először azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Feladni nem akartam, ezért elkezdtem dolgozni a problémán. Első körben elfogadtam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, hanem mást kell csinálni, lehetőleg nem otthon. Az írás magányos tevékenység, de folyamatos külső hatások kellenek hozzá. El kell menni otthonról és pár órára kikapcsolódni a fejedben lévő világból. Mindegy, hogy ez egy kávé, ebéd, vásárlás, sima beszélgetés vagy komolyabb buli, az energiaraktáraim feltöltődnek és ismét tudok alkotni. A legjobb ilyen a közös nyaralás volt a barátnőimmel, hajnalok hajnalán, buli után képes voltam megszállottként írni.
Mindig hallgattam zenét írás közben, leginkább Adrian von Ziegler varázslatos kelta zenéit, de szólt élő Tomorrowland közvetítés, magyar alternatív és nyálas olasz popzene is, szóval abszolút mindenevő vagyok ilyen téren.

Mikor befejeztem az eddig megjelent kötetek olvasását, kicsit pánikba estem, hogy fogom tudni bent tartani magam ebben a világban, amíg ki nem jön a Winds of Winter. Szerencsére ez a probléma hamar megoldódott, hiszen mindig volt kivel beszélnem a témáról. Elkezdtem intenzíven fanfictionöket olvasni, találtam néhányat, ami igazán jó és amiket imádok, és menet közben a barátnőimet is megfertőztem a mániámmal. Én is újranézegettem a sorozatot, olaszul, hogy valami indokom is legyen rá. =D Az olasz nyelv ad az egésznek egy intenzív, szenvedélyes filtert, olaszul például sokkal jobban elhittem Robbnak, tulajdonképpen ő mit akar (jó értelemben hátborzongató az első évad utolsó része, akkor is nézzetek bele, ha nem tudtok olaszul, a hangulat átjön anélkül is). Hamarosan elkezdem a harmadik évadot, hátha jól jön az olasz OKTV-n a háborús szakkifejezések meg középkori fegyvernemek ismerete.
Fanfictionök terén a fanfiction.net igazi aranybánya, istenieket lehet találni nyilván angolul, de elég sok spanyol nyelvűvel is találkoztam. Elég jól fel lehet ismerni, ki native speaker és ki nem, ugyanis szerintem angolul szépen és választékosan írni piszok nehéz, nem anyanyelvűként nagyon magas szinten kell hozzá beszélni a nyelvet. Jelenleg négyet-ötöt olvasok, és annyira jók! A modern átiratokat kifejezetten szeretem, mert ahhoz aztán tényleg kell kreativitás, hogy megmaradjanak a viszonyok és a szereplők tulajdonságai, ugyanakkor sok modern darab a kedves-aranyos-romantikus kategóriába tartozik, amivel az én reménytelenül romantikus lelkem nem tud betelni.

Ezt a történetet befejeztem, de hamarosan újra fogok valamit írni, ez biztos. 2015-ben vár rám két felsőfokú nyelvvizsga, három érettségi és legalább egy OKTV-forduló, ha nem tudnék elmenekülni egy világba, ahol ezek nem léteznek =D, vagy a szereplők legalábbis már túl vannak rajtuk, bekattannék. Már elkezdtem dolgozni valamin, egyelőre még nagyon gyerekcipőben jár a dolog, és nem is biztos, hogy ki tudok hozni belőle valami komolyabbat, de arra jó, hogy kikapcsoljon.
Ó, és még valami. Gondolom, nem én vagyok itt az egyetlen, akinek a Harry Potter jelenti a gyerekkorát, így minden nagyobb lélegzetű olvasmány/filmélményt ehhez hasonlítok. Nagyon sokáig semmi nem tudta felülmúlni, de A Tűz és Jég dala megtette. Nem rögtön, nem gyorsan, de megtette, méghozzá tartósan és hatásosan. Bárkit meg lehet kérdezni erről a környezetemben. =D Ha a Harry Potter a gyerekkorom, A Tűz és Jég dala a (legalábbis) korai felnőttkorom.

Growing Strong.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése